Vannak mondatok, amelyek sok nő szájából elhangzanak:
„Hiába mondom neki, úgysem érti.”
„Megint bénázik.”
„Tudtam, hogy el fogja szúrni.”
„Könnyebb lenne, ha egyedül csinálnám.”

Ismerősek?
Sokunk életében ott vannak ezek a belső hangok. Sokszor ki sem mondjuk őket, mégis jelen vannak: apró türelmetlenségben, egy félmondatban, egy fölényes gesztusban. Én is átéltem, és még ma is észreveszem magamon időnként. A különbség csak annyi, hogy ma már tudatosan figyelem, mikor tör elő belőlem ez az ellenállás.

De honnan ered ez a belső harc a férfival szemben? Miért érezzük gyakran úgy, hogy mi jobban tudunk mindent, mi vagyunk az erősebbek, mi tudjuk megoldani egyedül is?

Generációs lenyomatok

Ez az ellenállás sok esetben nem a saját életünkben gyökerezik. Olyan történeteket hordozunk, amelyek nem is a mieink, hanem az őseinkéi. Az előző generációkban a nők sokszor maradtak egyedül gyermekeikkel, mert „eltűnt” mellőlük a férfi. Elesett a háborúban, öngyilkos lett, alkoholba menekült, vagy egyszerűen mentálisan összeomlott.

A nőknek nem maradt más választásuk, mint túlélni. És a túléléshez bele kellett állniuk a férfi szerepébe is: dolgozni, gondoskodni, vezetni, erősnek maradni. Ez volt az egyetlen út.

Csakhogy a történet itt ragadt. A minták, amelyek akkor az életben maradást szolgálták, belénk ivódtak. Sejtszinten őrizzük őket, és ma is működnek bennünk, még akkor is, ha a körülmények már egészen mások.

Versengő párok 

A mai világban a férfi és a nő gyakran nem szövetségesként, hanem versenytársként tekint egymásra. Ki keres többet? Ki ér el nagyobb karriert? Ki legyen otthon a gyerekkel? Ki az erősebb, ügyesebb, gyorsabb?

Ez a hozzáállás azonban szép lassan felemészti a kapcsolatokat. Nem könnyű ma erős férfinak és gyengéd nőnek lenni, mert sokszor mindkét szerep sérült. A férfi nem mer közeledni, mert fél a visszautasítástól vagy a gúnytól. Nem mer kabátot adni a nőre, kinyitni előtte az ajtót vagy kifizetni a vacsorát, mert annyiszor hallotta: „Nélküled is boldogulok.”

Valóban, boldogulunk. A kérdés azonban az: vajon tényleg boldogabbak vagyunk ettől?

Visszatalálni az egységhez

A férfi és a nő nem egymás ellenfelei. Az élet akkor kerek, ha a férfi és a nő nem versenyez, hanem kiegészíti egymást.

Ehhez azonban bizalomra van szükség. Ahhoz, hogy a nő hátradőlhessen és engedhesse a férfit vezetni, bíznia kell benne. Ahhoz, hogy a férfi képes legyen támaszt nyújtani, hinnie kell abban, hogy a nő értékeli az erejét és bízik benne.

Ez nem jelenti azt, hogy a nő gyenge lenne, vagy a férfi hibátlan. Sokkal inkább arról szól, hogy merjük felvállalni valódi önmagunkat. A nő finomságát, érzékenységét, bizalmát. A férfi erejét, tartását, vezető szerepét.

Ki kezdi el?

Valakinek el kell kezdenie a változást. Valakinek meg kell törnie a mintát, amely generációk óta körbe-körbe ismétlődik.

Sokan teszik fel a kérdést: miért pont nekem kellene? Azért, mert a változás mindig egy embernél indul el. Amikor egy nő elkezd figyelni a saját ellenállására, amikor egy férfi vállalja a valódi férfierejét, akkor a kapcsolódásukban máris új minta születik.

A férfi és a nő nem egymás ellen vannak. A férfi nem azért van, hogy kijavítsuk, lehordjuk, vagy bebizonyítsuk, nélküle is boldogulunk. A nő nem azért van, hogy állandóan harcoljon, irányítson, és mindent maga oldjon meg.

A férfi és a nő egymásért vannak. És ha képesek vagyunk meglátni egymásban ezt a lehetőséget, akkor talán közelebb kerülünk ahhoz, amire mindannyian vágyunk: egy olyan kapcsolathoz, ahol nem harcolni kell, hanem bizalommal és hittel együtt építeni valami nagyobbat.